Könyvajánló

Globális kihívások: fenntarthatóság vagy összeomlás?

 

Rakonczai János, 2008: Globális környezeti kihívásaink.

Universitas Szeged Kiadó

204 old.

Szeged.

 

 

 

 

 

 

     El tudná képzelni az Olvasó életét modern számítógép, mobiltelefon, internet, az árubőségükkel fogyasztásra ösztönző nagy bevásárló központok, a műholdas tévé, vagy a világban szabad utazgatást lehetővé útlevél nélkül? – teszi fel a kérdést a szerző már a könyv elején. A válasz egyértelmű, majd további kérdéssel folytatja: jobban érezné-e Ön magát, ha kisebb lenne a társadalmi egyenlőtlenség, a munkanélküliség, a világgazdasági kiszolgáltatottságunk, vagy ha nem lenne terrorizmus?

     A két kérdésnek közös kulcsszava van: a globalizáció, mely rányomja bélyegét az egész műre, hiszen e jelenség a poszt posztmodern világnak nevezett időszak népeinek – ezen keretek közt pedig minden individuumnak – növekvő és bonyolult kapcsolatrendszerét és kölcsönös függését jelenti.

    A kötet terjedelme a globális problémák kérdéskörével ellentétben igen korlátozott, ezért a szerző az egymással párhuzamosan zajló folyamatok és jelenségek összefüggéseire kíván utalni, a környezeti kérdések globalizálódásainak feltételeit igyekszik górcső alá venni. Ezért a könyv nagyjából négy blokkra tagolódik.

     Az első rész a globalizáció általános bemutatásával foglalkozik, kiemelve a folyamat környezetre vonatkozó hatásait, a problémák időrendi megjelenését és a foganatosított intézkedéseket. Megtudjuk, hogy a globalizáció nem a XX. század hatvanas-hetvenes éveiben jelentkezett (ahogy általában feltételezik), amikor megértek a műszaki fejlődés, a gazdaságpolitika és a politikai szándékok által biztosított globalizációs jelenségek „mai” feltételei, hanem a nagy földrajzi felfedezések időszakában már éreztette hatását, és hol vallási, hol kulturális vagy tudományos köntöst öltött. Az utóbbi másfél-két évszázadban a globalizációs folyamatban a gazdaság kapott meghatározó szerepet, és inkább globalizációs robbanásról lehet beszélni, aminek az időpontja is jól definiálható: a nyolcvanas évek végén, a kelet-európai rendszerváltás tájékán kezdődött. A globalizáció felgyorsulását elősegítette a közlekedés óriási ütemű fejlődése, a tudomány és technika új vívmányainak elterjedése, a népességi és népegészségi mutatók radikális megváltozása, valamint az információs csatornák számának növekedése és az információ terjedésének felgyorsulása, egyszóval az információszerzés módozatainak forradalmi változása. Az elmúlt évszázad vége és a századforduló a politika és a környezeti problémák – savas esők, üvegháztartás – globalizációját is jelentették. Mindezek megteremtették a környezeti politika területén megjelenő globális gondolkodás és cselekvés lehetőségeit is. 

    Maga a globalizáció végső soron a földrajzi területek/egységek közötti fizikai, információs, adminisztrációs, jogszabályi távolságok, akadályok és különbségek megszűnése, amely teljesen új világképet, viselkedést, látásmódot és magatartást eredményez.  Legnagyobb fontosságú következménye a globalizálódó világgazdaság.  Az 1960-as évektől kezdve a jelentős termelésnövekedés rugalmas és intenzív kereskedelmi fejlődéssel párosult, ami a zárt nemzetgazdaságokat nyitottá és piacérzékennyé tette. Visszaesett a mezőgazdasági termékek forgalma, ami az ipari cikkek kereskedelemben történő részarányának növekedését jelentette. Ugyanakkor a fogyasztási termékek piacán valódi robbanás következett be (például a Coca Cola és a mobiltelefon mindenki számára elérhető lett, ezért szokták a globalizáció legfőbb jellemzőjeként a világ összekapcsoltságát említeni). Szintén a világgazdasági globalizációs jelenségei közé tartoznak az országok gazdasági teljesítményében bekövetkezett változások (Kína példája igen elgondolkodtató), a multinacionális vállalatok elterjedése, illetve a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szervezetek (FMI, WTO) erejének és jelentőségének megnövekedése, mi több, uralmuknak a világra történő teljes kiterjesztése.

    A továbbiakban a globális problémák felismeréséről olvashatunk (sokatmondó e téren az U Thant-idézet). Az 1970-es évek elején érzékelhetők az első globalizációs jelenségek, melyek a népesség növekedésével, a világélelmezéssel, a természeti erőforrások kimerülésével és a környezetszennyezéssel voltak kapcsolatosak. E kihívások kényszerítették az emberiséget a globális gondolkodás és cselekvés útjára: az ENSZ szakosított szerve, az UNESCO 1970-ben elindította az Ember és Bioszféra programot, majd Stockholmban megrendezték az ENSZ első környezetvédelmi világkonferenciáját. Szintén a hetvenes években láttak napvilágot a Római Klub neve által fémjelzett első világmodellek, melyek közül nagy visszhangot váltott ki a Meadows-féle, A növekedés határai c. előrejelzés. A jelentésben a jövő számára megfogalmazott gazdasági, társadalmi és környezetvédelmi célként megjelölt zéró gazdasági jelentés senki számára sem jelentett elfogadható megoldást, s gyakorlatilag a modell által előre jelzett következményekre fittyet hányva a végtelen növekedés hitében elvakult és öldöklő versenyfutásban levő civilizációnk nem tudta és nem is akarta súlyának megfelelően kezelni a versenyképesség versus Terra kérdést.

    A könyv második részében a jelentősebb környezeti összetevőhöz/elemhez kapcsolódó problémák részletes elemzése következik. Az első jelentős, a környezetre is kiható globális gondot a lakosság növekedése képezi. Míg 1999. október 12. a hatodik milliárd ember napjaként marad meg a történelemben, egy évtized sem telik el, s már 700 millióval több a bolygónk lakossága, ez évi 80 milliós növekedést jelent. A demográfiai mutatók szabályozása érdekében a nagyobb szaporulatot elérő államok különböző népességpolitikákat foganatosítottak. E fejezet során röviden megismerkedünk a tiltó, a támogató, a megengedő stb. gyakorlatokkal, továbbá a nagyvárosok működését veszélyeztető népességkoncentrációs folyamattal és következményeivel, s nem utolsó sorban a XX. század népbetegségének is nevezett, a kontroll alól kicsúszni látszó AIDS-kérdéssel is. A fejezet még röviden foglalkozik a nem megújuló és a megújuló természeti erőforrások kérdésével is.

    A problémák közül kiemelkedő jelentőségűek a légkörhöz kapcsolóak, ezért a szerző hosszabban időzik e témánál. Indoklása szerint a globális környezeti változások körét sorba véve a legnyilvánvalóbb világméretű kihívások a légkörhöz kapcsolódnak, ugyanis a levegőt szennyező anyagok hosszú atmoszférabeli tartózkodásuk miatt globális léptékűvé változtatják a helyi és regionális hatásokat. Az atmoszférában lezajló átalakulások legfontosabb következménye az üvegháztartás, ami a légkör felmelegedését, a jeges területek és a gleccserek visszahúzódását, a sivatagok előretörését, a termőterületek csökkenését eredményezi, továbbá szélsőséges és rendellenes időjárást okoz. Betekintést nyerünk az El Niño jelenség és a Broecker-féle óceáni szállítószalag rejtélyeibe is, és nem utolsó sorban olvashatunk az ózonlyuk és a savas esők kérdésköréről is.

    A Globális vízproblémák c. fejezet a tengerek és óceánok vízében végbemenő változások – felmelegedés, szennyezés – és azok következményeinek bemutatásával veszi kezdetét, majd a már stratégiai jelentőségű édesvizek kérdésével folytatódik. E vízkészletek legnagyobb része jég formájában halmozódott fel, ezért nem vesz részt a víz körforgásában. A rendelkezésre álló víztartalék a rohanó tempót mutató fogyasztás miatt mennyiségileg és minőségileg sem felel meg az igényeknek. A szerző a kritikus vízfelhasználású területekről több példát is részletesen tárgyal (Aral-tó, Mezopotámia, Mexikó City stb.).

    A továbbiakban terítékre kerül az erdőirtás, a nukleáris energia és a hulladék kérdése is. A második blokk az általános és legfontosabb ágazati környezetvédelmi konferenciák, illetve azok eredményeinek és következményeinek vázolásával végződik.

    A harmadik részben a globális környezeti problémák magyarországi kihívásaival ismerkedhetünk meg.  E gondok a klímaváltozás (a szárazság gyakoriságának növekedése, talajvízszint-süllyedés, vízjárási szélsőségek), a savas esők megjelenése és gyakorisága, a vizes élőhelyek területének csökkenése, valamint a talajerózió és -pusztulás kérdéskörben jelentkeznek. Terjedelmi okok miatt azonban ezekről igen röviden esik szó.

     A könyv utolsó része a statisztikai számok és adatsorok mögötti igazságtartalommal foglalkozik. Sokáig töprengtem azon, hogy jelen fejezetben leírt információkat megoszthatom-e az Olvasóval, de végül úgy döntöttem, hogy az itt leírt tapasztalatok, személyes megjegyzések talán nem okoznak általános elbizonytalanodást. Sőt azt remélem, hogy ezek ismeretében talán nyitottabb szemmel figyelünk a világra – olvashatjuk. A fejezetcím fölötti szöveg is sokatmondó: Egy-egy környezeti probléma megítélésében nagyon különböző az országok véleménye – amit persze érdekük alapvetően befolyásol. Megtudjuk, hogy a szerző gyakran igen sok időt töltött egy-egy adatsor megszerzésével vagy aktualizálásával. Beismeri, hogy ennek megfelelően a rendelkezésre álló adatok valódisága nagyon sok esetben igen kétséges. Ugyanis sok területen bűvészkedés zajlik a számokkal, az adatok elhallgatása és tények meghamisítása sem ritka, s ennek célja a közvélemény elbizonytalanítása, megtévesztése, félrevezetése. Konkrét példa erre a bálnavadászati vita során a japán adattorzítás, az energiahordozók tartalékai körüli ködösítés, a széndioxid-kibocsátás mennyiségének megítélésével kapcsolatos amerikai csúsztatás.

    A zárszó gyanánt szereplő mondat nem feltétlenül optimista: az emberiség jövője három pilléren nyugszik: társadalom, gazdaság és környezet. Ha valamelyik aránytalanul nagy szerepet kap, vagy valamelyiket nem veszik figyelembe, könnyen felborulhat a kényes egyensúly.

    Jellemző a szerzőre a tudományterületek határainak és korlátainak feszítgetése, az intellektuális határjárás. Otthonosan mozog a természettudományok, a gazdaságpolitika, a tudománytörténet, az ökoetika, a környezetpolitika, a demográfia, stb. terén.  Olvasottságáról és tájékozottságáról az igen gazdag és aktualizált – igen sok és hasznos honlapcímet tartalmazó – bibliográfia is árulkodik. A kötet nem csak a diákok, tanárok és szakemberek számára jelent hasznos és sok naprakész adatot tartalmazó forrásanyagot, hanem érthető és letisztult stílusa révén a környezetvédelem problémáira figyelő laikus olvasó számára is érdekes és tanulságos olvasmány.   

Géczi Róbert, Budapest, Nyíregyháza

 


 Mezsgyevilágok

 

Illyés Zoltán, 2008: Mezsgyevilágok.

Etnikus interferenciák és nemzeti affinitások térbeli mintázatai a Kárpát-medencében

ISBN 978-963-9465-47-3

ISSN 1585-3144, pp. 199

Lucidus Kiadó

Budapest.

 

 

 

 

     Illyés Zoltán könyve a Lucidus Kiadó Kisebbségkutatás könyvek sorozatában jelent meg, és a szerző e tárggyal foglalkozó publikációit tartalmazza, mintegy összegezve az elmúlt tíz év terepmunkáit, levéltári kutatásait, forrásfeldolgozásait. Amint azt a kötet alcíme is jelzi, a nemzeti identitás ábrázolásait, ilyen vagy olyan irányban való átcsapásait vizsgálja a Kárpát-medence olyan térségeiben, ahol a különböző nyelvű, kultúrájú, vallási csoportok egymással való érintkezése a legkülönbözőbb változatokat hozta létre annak függvényében, hogy éppen melyek voltak a legnagyobb gazdasági, társadalmi kényszerek, milyen hatalmi konstelláció uralta a térséget, és nem utolsó sorban, hogy az adott csoport milyen túlélési stratégiával próbálkozott.

      A kötet három egységbe foglalja a tanulmányokat.

     Az első rész néhány, a kisebbségkutatásban, illetve a tágabb értelemben vett társadalomtudományokban használt fogalom értelmezésével, továbbgondolásával foglalkozik, mintegy felvezetve azt a kutatói nézőpontot, amelyből a második és harmadik rész tanulmányai láttatják az identitásmódosulások fő mozgatóit a vizsgált csoportok esetében. A szerző ebbéli szándékát teszi világossá a mintegy két és féloldalnyi előszó, mely fegyelmezett, lényegre törő fogalmazásaival akár önmagában is állhatna e könyvismertető helyett, mert valódi kedvet csinál nemcsak a témával foglalkozóknak, hanem az érdeklődő olvasók szélesebb táborának is. Hiszen a „kisebbségi kérdés” nagyon is része napjaink közbeszédének; s ha ezt a könyvet elolvassuk, arra is választ kapunk, hogy miként. Félreértés ne essék, a kötet nem valamely aktuálpolitikai diskurzus bírálata, aki ilyet keres benne, annak csalódnia kell. A könyv megmarad mindvégig a tárgyilagos kutató tényfeltárásainál, forrásidézéseinél, statisztikai összesítéseinél. Sodrását mégis azok a történetek adják, amelyek ezekből a tényekből kikerekednek…

     A kutatók tábora biztosan nyugtázni fogja a határ fogalom kimerítő, számos szempontot felvillantó elemzését, a szórványértelmezés újabb adalékait, a nyelvsziget fogalmának megtisztítását; engem – a nem kisebbségkutatót – ebből a részből a „honvágyturizmus”, mint „tér és identitásszervezés” ragadott meg leginkább, melyet a kivándorolt, kitelepített, elüldözött németek és azok leszármazottjainak cselekvésein keresztül mutat be a szerző.  A képekben, visszaemlékezésekben, honlapokon újrateremtett imaginárius haza, mely úgy, abban a formában, a közösség kollektív emlékezetében létezik, s mely mégis folyton arra sarkallja a közösség tagjait, hogy felkeressék az egykori szülőföldet, s ha csak egy múló pillanatra is szimbolikusan birtokba vegyék a hazát, mely turisztikai célra szelídülve is az identitásőrzés fontos összetevőjévé válik. 

     A kötet második része a kárpát-medencei német identitások és asszimilációs utak közül két fontos csoport életébe nyújt bepillantást, azt a kitüntetet korszakot tárgyalva, melyben az igazodási kényszerek átírták az identitás nemzeti összetevőit. A szepességi németek igazodáskényszerei a két világháború között azért különleges, mert van benne egy olyan erős regionális komponens, mely a „szepességiség” fogalmát tágabbra nyitja a német ajkú népességénél. Ez az elem különösen a két világháború közötti autonómiatörekvések idején volt erős, amikor a felvidéki németség önálló helyét kereste az új Csehszlovák állam keretei között. De ugyanilyen figyelemre méltó e népcsoport egy részének erős magyar kötödése, mely olyan sajátos diglosszia kialakulásához vezetett, amelyben a lokális érvényességű „szülőföld-nyelv” a német mánta nyelvjárás, ugyanakkor az „emelkedett-nyelv” a magyar irodalmi nyelv.

     A könyv harmadik része román-magyar interferenciákkal foglalkozik. Két tanulmány a XVII. században a Székelyföldre telepített görög katolikus románok asszimilációját tárgyalja, különös tekintettel azon diskurzusok ütközésére, melyek közül egyesek igyekeztek a közösséget a görög katolikus románságon belül tartani, mások viszont a magyar nemzet részévé integrálni. Az utolsó tanulmány, „közeli idegenek, távoli ismerősök” a székelyek és a magyarországiak sztereotípiáit tárgyalja a gyimesi csángókról, feltárva a székelyek negatív sztereotípiáinak történelmi gyökereit és a magyarországiak „etnográfiai idealizmusának” kortárs mozgatóit. 

     Ilyés Zoltán módszertanilag jól felépített gyűjteményes kötete világos gondolatvezetésével, pontos fogalmazásaival és nem utolsó sorban izgalmas témaválasztásaival joggal tarthat igényt a szűkebb szakmán kívüliek érdeklődésére is. Az auktoritások precíz felsorolásán, a gondos fogalmi tisztázásokon, a szakmára jellemző terminus technikusok akadályain megéri átverekedni magunkat, már csak a saját sztereotípiáinkkal való szembesítés végett is.

Zajzon Ildikó, Budapest     

 


Környezetföldrajzról érthetően

 

Mezősi Gábor, 2008: Magyarország környezetföldrajza.

Földrajzi tanulmányok sorozat, 

JATEPress Kiadó

Szeged

147 old.

 

 

 

 

    A magyarországi egyetemeken az utóbbi években sorra alakultak azok a tanszékek, amelyek nevében szerepel a „környezetföldrajz” kifejezés, s az egyetemi kurzusok között is több helyen találkozhatunk a környezetföldrajzzal, de a környezeti kérdésekkel foglalkozó konferenciákon is csaknem mindig van egy környezetföldrajzi szekció. Mint csaknem minden új tudományos irányzatnál, tudományágnál, úgy a környezetföldrajznál is érezhető némi bizonytalanság, hogy pontosan mit is jelent, mivel foglalkozik, miben nyújt újat, illetve mi az, ami egyértelműen megkülönbözteti a többi diszciplínától. A talajföldrajz, a vízföldrajz, vagy a növényföldrajz esetében sokkal egyértelműbb válaszokat lehet adni a fenti kérdésekre, de a környezetföldrajznál már nehezebb a helyzet, hiszen a klasszikus földrajz vizsgálatának tárgyát eddig is a természeti és a társadalmi környezet jelentette, akkor miben különbözik ettől a környezetföldrajz?

    Mezősi Gábor könyve többek között ezt a bizonytalanságot igyekszik csökkenteni, s megpróbálja elhelyezni a környezetföldrajzot a tudományok rendszerében. A szerző szerint a környezetföldrajz az ember és környezete közötti kapcsolatot vizsgálja és minősíti a geográfus nézőpontjából, ahol a hangsúly a környezet állapotának bemutatása mellett a környezeti veszélyek, illetve a környezethasználat során bekövetkező konfliktusok bemutatásán van, de fontos szerepet kap a környezeti problémákra, azok kezelésére irányuló társadalmi válaszok vizsgálata is.

Mezősi Gábor a tőle megszokott színvonalon, érthető, logikus, világos stílusban megírt könyvet ad az olvasó kezébe, melyből nem hiányoznak az érdekes, gyakran elgondolkodtató kérdésfelvetések és a rájuk adott meggyőző válaszok. Kimondottan igényesek a könyvben szereplő illusztrációk, remekül kiegészítik a szöveges tartalmakat, külön öröm, hogy a térképeket, ábrákat, fényképeket jó minőségű, színes kivitelben szemlélhetjük.

    A könyv a hazánkban előforduló környezeti veszélyek ismertetésével indul. Az olvasó megismerheti, milyen veszélyt jelentenek hazánkban a földrengések és a lejtős tömegmozgások. A talajokkal kapcsolatos természeti veszélyek közül a víz és a szél által okozott eróziót ismerteti a szerző, a hidroszférával kapcsolatos veszélyek között pedig az árvízről, a belvízről, valamint az aszályról olvashatunk.

    A következő – egyben a leghosszabb – fejezet Magyarország környezeti állapotát taglalja. A szokásos logikai rendnek megfelelően először a levegő, majd a felszíni, illetve a felszín alatti vizek állapotát ismerhetjük meg. A vízi környezet esetében a szerző külön kitér azokra a konfliktusokra, amelyek a különböző antropogén hatások (pl. folyószabályozás, karsztvíz kitermelés, víztározás) következtében alakultak ki. A talajokkal kapcsolatban megismerhetjük a különböző degradációs faktorokat, majd a magyarországi növényzet állapotáról, a vegetációt veszélyeztető társadalmi hatásokról olvashatunk. A fejezetben helyet kapott még a tájvédelem hazai helyzetének rövid ismertetése, valamint a zajjal és a hulladékgazdálkodással kapcsolatos problémák felvázolása. 

    A következő fejezet hazánk természeti erőforrásait, s a bennük rejlő gazdasági potenciál kiaknázásának lehetőségeit tárgyalja. Korrekt képet kapunk a megújuló energiaforrások és a fosszilis energiahordozók, illetve a hazánkban előforduló egyéb ásványi nyersanyagok hasznosítási lehetőségeiről. A kutatókat, közgazdászokat, döntéshozókat mindig is érdekelte, hogyan lehet pénzben, vagy más módon kifejezni egy-egy természeti adottság értékét. Mekkora értéket képvisel például hazánkban a termőföld, vagy mennyit érnek a felszíni, illetve a felszín alatti vízkészleteink? A fejezet második része, néhány érdekes példa segítségével, ezekkel a kérdésekkel foglakozik.

A következő fejezetben egy történeti visszatekintést kapunk a természeti környezetnek az elmúlt 1000 évben bekövetkezett változásairól. Bár a fejezet inkább egy történeti földrajzról szóló könyvbe illene, kétségtelen, hogy vannak környezetföldrajzi vonatkozásai, hiszen nemcsak a természeti környezet változásairól van benne szó, hanem arról is, hogy a változó környezet mennyiben befolyásolta az ott élő emberek életét, illetve arról is, hogy az embereknek mekkora szerepük volt a környezeti változások kialakulásában.

    Az utolsó fejezet a környezeti konfliktusok és a környezetbiztonság magyarországi helyzetét tárgyalja. Miután a környezeti konfliktusokról a korábbi fejezetekben már többször is szó esett, a szerző itt elsősorban a tájhasználatból adódó konfliktusokat emeli ki.

    Bár a könyv feltételezi hazánk természetföldrajzi adottságainak legalább alapszintű ismeretét, úgy gondolom, hogy minden felsőoktatásban tanuló hallgató számára, aki tanulmányai során foglalkozik környezeti kérdésekkel, nagyon hasznos lehet Mezősi Gábor könyve, emellett az oktatók is haszonnal forgathatják, sőt a könyv világos nyelvezete miatt, a környezeti kérdések iránt fogékony laikus olvasók is találhatnak benne számukra érdekes részeket.

dr. Szabó György egyetemi docens, Debrecen

 


A székelyföldi borvíz-források csodálatos világa

 

Jánosi Csaba, Berszán József, Jánosi Kincső, Kristály Ferenc, Szakáll Sándor és Ütő Gusztáv, 2010: Székelyföld borvize. Polgár-Társ Alapítvány, Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület, Székelyudvarhely, 268 old. Megjelent a Székelyföld borvizei címen egy gyönyörű és okos könyv, tele színes képpel, grafikával, amit a Polgár-társ Alapítvány, valamint a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület jelentetett meg.

Jelen kiadvány igen részletes és elemző munkával 148 székelyföldi helységet mutat be, ahol egy-egy település közvetlen közelében néhol 10-15 csodálatosan gazdag forrás is található. A világ szinte egyedülálló természeti kincsét jelenítik meg, talán sehol a Földön nincs olyan hely, ahol egy ilyen kis területen (a három székelyföldi megye – Maros, Hargita, Kovászna – területén) több mint kétezer forrást tartanak nyilván.

A kiadvány rendkívül alapos, gondos munka. Ebben a sorozatban már írtak a szerzők pl. 2005-ben megjelent kötetben a székelyföldi fürdőkről, gyógyhelyekről, amit ugyanez az egyesület és alapítvány jelentetett meg.

A Székelyföld borvizei ásványvíz-monográfia, egy fontos és hiánypótló jellegű munka. A kötet szerzői között találjuk a Jánosi család két képviselőjét is, Jánosi Csabát (aki már régebben is sok tanulmányt jelentetett meg a borvizekről, azok hidrogeológiájáról) és Jánosi Kincsőt, emellett Berszán Józsefet, Kristály Ferencet, Szakáll Sándort és Ütő Gusztávot. A szerkesztők: Jánosi Csaba és Péter Éva.

A gazdag kötet nem csak a borvizek kialakulását, keletkezését, a források állapotát, kémiai jellemzőit és a gyógyászatban felhasználható vizek sajátosságait elemzi, hanem bemutatja a palackozást, annak történetét, továbbá az évszázadokkal ezelőtt már megjelent reklámcímkéket és grafikai megoldásokat.

Ez az első legteljesebb összefoglalás erről a csodálatos (európai viszonylatban is) páratlan kincsről. Igaza van az előszóban idézett Somlósi Józsefnek, aki így ír ezekről a vizekről: „egy anyag, amellyel naponta találkozunk, mégsem ismerjük, és nem tudunk róla semmit. Az élet maga a víz, ha zavaros és mocskos, az élet maga is az. Ha tiszta, és nyugodt, akkor az eget tükrözi.” Erről ilyen részletes és gondos leírást – mint már említettük – eddig nem találtunk.

Jelentős tudományos értéket képvisel a székelyföldi ásványvizek, azok ásványi kiválásainak, lerakódásainak ismertetése, amelyet Szakáll Sándor, Kristály Ferenc és Jánosi Csaba foglalt össze. Megismerkedhetünk a különböző forrásüledékek hihetetlen gazdag szín- és formagazdagságával, a különböző üledékek kémiai tulajdonságaival, valamint e lerakódások, kiválások gyógyhatásával

A könyv felépítése is rendkívül didaktikus, gondos munkát mutat. Egy-egy területnek az összefoglalásánál (pl. ha Csíkszéket veszem) a szerzők elemzik az idetartozó geomorfológiai, geológiai sajátosságokat, az itt kialakult ásványvíz-források jellegét, a palackozás történetét, az egyes szájhagyományokkal is kialakult különböző jellegzetességeket, továbbá forrásonkénti elemző munkát kapunk minden egyes településre vonatkozóan.

Igen nehéz követni – éppen a borvizek fajtáinak gazdagsága következtében – a leírásokban szereplő elnevezéseket is, hiszen a savanyúvíz, borvíz, szejkésvíz, kénesvíz, büdösvíz, sósvíz stb. kifejezések eredete a népi hagyományokban rejtőzik. A szerzők további kémiai adatokat szolgáltatnak a források vizeiről: a szilárd alkotórészek vagy biológiai „aktív” elemekről (így a lítium, a bróm, a jód, a fluor, az arzén, a rádium stb.), a gáztartalom eredetéről és mennyiségéről, a fizikai tulajdonságok és gyógyhatások között létező összefüggősekről stb.

Mint ismeretes, az Európai Unióba történő belépéssel az ásványvíz fogalmát kimerítő meghatározások és előírások is megváltoztak. Érvénytelen lett az a hagyományosnak is tekinthető meghatározás, mely szerint az ásványvizek kategóriájába a minimum 1000 mg/liter oldott szilárd alkotórészeket tartalmazó vizet lehetett csak sorolni. A sokkal gyengébb, sokszor jellegtelen, de Nyugat-Európában elterjedt, különböző vizek helyenként már az 500 mg/l-t meghaladó értéktől ásványvíznek minősülnek. (pl. Ausztriában, Olaszországban, Franciaországban, Svájcban). Olyan esetről is tudomásunk van, hogy még ezt a határértéket sem éri el az oldott anyagok mennyisége, de mivel a gáztartalom helyenként fontos szerepet játszik, így megkaphatja – éppen a gyógyhatása következtében – ezt a besorolást, de sajnos ez az általános tendencia nem a minőséget részesíti előnybe.

A kötet a vizek makro- és mikro elemzését is tartalmazza. A makroionok előfordulása alapján a vizek 49 osztályba sorolhatok be, ezen kívül ezekbe különböző főosztályok, fő- és altípusok is tartoznak. Így a legjellegzetesebbek a nátrium-kloridos, kalcium-hidrogénkarbonátos, kalcium-szulfátos vizek (az altípusokba pedig a nátrium-kalcium-szulfátos és a nátrium-kalcium-magnézium-hidrokarbonátos vizek). Még számos egyéb, meszes, földes vagy vasas ásványi vizek, valamint a konyhasós vizek is léteznek, melyek jellemzésével is részletesen megismerkedhetünk.

Mindemellett gyönyörűek a múlt századokból származó képek, a történeti leírások, hiszen – mint ismeretes – a borvizek palackozása már a XVIII. században elkezdődött. Elsők között a korondi és a borszéki szénsavas vizek kerültek kereskedelmi forgalomba. A korondiak már Mária Teréziától megkapták a sósvíz felhasználásra az engedélyt. Sokszor ki is segítette őket ez a korsóban történő palackozás és szállítás, amikor nem tudták az árujukat másképp értékesíteni. Sajátos formakincse van ezeknek az első korsóknak, hiszen nyilvánvaló, hogy más formát és jellegzetességet kell ezeknek adni, ui., léteztek kétfülű korsók is, amelyek a vizek kizárólagos tárolását szolgálták.

Ezeknek a csodálatos borvizeknek a palackozásával megindult a borvizek címkéjének is az elkészítése, ami külön műfajt jelent. Ennek története, a palackozások során jelentkező grafikai és tartalmi változások több borvíz-múzeumban (Tusnádon, Székelyudvarhelyen, Borszéken), de hasonlóképpen különböző tájmúzeumokban is bemutatásra kerülnek. Ezek nagyon értékes kincsek, hiszen évszázados felfogást, különböző művészeti irányzatokat is képviselnek. Gyönyörű európai, sőt világszínvonalú megoldásokkal adják meg az egyes borvizeknek a sajátosságait, kémiai összetételen kívül tájleírást nyújtanak, de tájképeket is ábrázolhatnak, vagy más egyéb – pl. a gyógyhatásra vonatkozó – jellegzetességeket is tartalmazhatnak. Nagy előnye a könyvnek ennek a mondhatnánk félig a művészet-, félig a kereskedelem-történet körébe tartozó összeállítás, ami rendkívül gazdag és a borvizek sajátos ismertetését adja a sok gyönyörű címke révén.

Ami a felhasználás történetét illeti, a kötet már 1729-ből közöl egy feljegyzést, amikor Teleki Sándor gróf Teleki Pálhoz írt levelében e vizet, mint gyógyvizet ajánlja az ifjú Teleki József számára, hogy kigyógyítsa az úgynevezett „nyavalyájából”. Érdekes összefüggés létezik a székelyföldi ásványvíz-palackozás kezdete és az üveghuták megjelenése között. Már 1772 előtt léteztek az üveghuták, s ezzel kapcsolatosan a kereskedők időben rájöttek arra, hogy az oldott szén-dioxid megőrzését legjobban az üvegpalackok tudják biztosítani, és ily módon külön törvényeket is kezdeményeztek az üveggyártás érdekében. A palackozás történeti áttekintése végén eljutunk a távolról sem ideális pet-palack korszakig.

Nagyon jó, jellegzetes és szemléltető, egy-egy forráscsoport térképes ábrázolása, számozása, valamint a hozzákapcsolódó régi, nagyon szép egykori levelezőlapok felidézése. A vonalas térképekről kitűnik az a gazdagság, ami szinte hihetetlen, pl. csak a Mohos-tó alatti részen, tehát Csíklázárfalvánál található források száma meghaladja a hatvanhármat. Azok a történelmi nevek is izgalmasak, amelyeket részben a források, részben pedig a települések még a mai napig is megőriztek. Érdekes a történelemnek az 1700-as évek elejéig történő visszaidézése, ameddig a szerzők követik az időben e települések és a hozzájuk tartozó ásványvizek bemutatását.

Üdvözölhető e gondos, igényes munka megjelenése, mely így összegzi ennek az egész kultúrának a történetét, elemzi jelenlegi állapotát, és mindegy kiegészítésül szolgál a Tusnádon megalakult első borvíz-múzeum anyagához. Jó lenne, ha ezt az impozáns, gyönyörűen illusztrált könyvet a hazai olvasóközönség szélesebb körével is meg tudnánk ismertetni, és az alulíró meg van győződve arról, hogy a szakma tekintetében e kötet biztos sikert érhetne el egész Európában.

Dr. Göőz Lajos, Nyíregyháza

shadow